ötödik

Ha egyszer valaki megkérdezné, miért szerettem beléd, rögtön rákérdeznék, mikor?
Először azért, mert Te más voltál.
Másodszor azért, mert miattad más voltam.
A következő belédszeretésem története csupán annyi, hogy megnevettettél, mikor azt hittem már soha nem fogok.
Majd megbíztam benned.
Most éppen azért szeretek beléd egyre inkább újra, folyamatosan egyre mélyebben, mert tudom, hogy veled akarok lenni a jövőben. Te leszel az az egy, aki mellett felkelek reggel, és azt gondolom, milyen szép is az életem.
Tőled szeretnék mindent megkapni, amit akarok kislány korom óta, veled átélni mindazt, amiről olvasok a könyveimben, az elképzelt kalandokat, tragédiákat, ünnepeket. MINDENT.

Veled együtt pedig beleszeretek abba, hogy élek, beleszeretek a virágcsokrok illatába, a gyerekmosolyokba, az esőbe, a viharokba, a mérges kutyaugatásokba is talán.

De ha egyszer megkérdezné valaki, miért nem szerettelek téged sosem, nem lenne több válaszom, csak egyetlen egy.

Nem egymásnak valók vagyunk.

negyedik

Virrasztás

A pillanat, mikor már tudod, ez az éjszaka nem tartozik majd életed legpihentetőbb alvós éjszakáihoz. Ülsz, fekszel, tornázol, visszafekszel, ránézel az órára, jézusom, számolsz százig, visszatartod a levegőt, iszol valamit, megnézed az órát megint. Semmi. Hát így állunk. Én és a gondolataim, kettecskén a sötét szobában.

Miután rákerestem arra, mi az az inszomnia, mik a tünetek és hogy mi az a micella, mert hogy napközben eszembe jutott, csak hát valamiért azóta se hagy nyugodni, rájöttem, hogy ez nem inszomnia. Nem is a micella, és az abból készült arclemosóm az, ami igazán izgalmas és nem hagy aludni. Előttem az élet, és ez valamiért egészen különlegessé teszi ezt az éjszakát. Vagyis hajnalt. (Jézusom!!!!)

Eszembe jut minden egyes családtagom, vajon miről álmodhatnak most ők, és miről álmodoztak az ilyesmi éjszakákon régen. Anyukám biztos elképzelte a nagy Őt, a karrierje csúcspontját, mikor mindenki őt ünnepli majd. Elképzelte a legszebb otthont, amit majd megteremt nekünk, és a jövő heti menüt is, ami valamiért a mi családunkban fontosabb és meghatározóbb kérdés a globális felmelegedésnél vagy annál, hogy éppen ki, mikor, kihez ment férjhez. Azt mondják hasonlítunk egymásra. Sokszor érzem én is így, de ha nem is ez a valóság én teljes bizonyossággal állítom, (és nem a 2 anya nélkül eltöltött borzalmas hónap mondatja ezt velem), hogy én vagyok a legszerencsésebb lány a világon, miatta.

1 éve ilyenkor már Párizzsal telt szívvel izgultam az utolsó évem miatt a gimnáziumban. Párizs feltöltött, én voltam maga az élet. A legemlékezetesebb dolgok a metróban történtek. Pedig csak egy féle dolgot láttam. Embereket.
A legkülönfélébbeket, a legijesztőbbeket, a legszebbeket, inspirálóakat, elszomorítóakat. Mindenkiből csíptem gondolatban egy kis darabot és mikor a hazafelé tartó repülőn kinéztem az ablakon, én voltam Párizs. Mindenkiből és mindenből vittem haza. Az ő álmaik, már az enyémek is voltak.
Ezzel magyarázom az álmatlanságom. Túl sok álom maradt még amiről ébren álmodozni lehet csupán, és túl sok gondolat ami nem hagy elaludni.

A jövő, a még el nem érkezett napok, órák, percek, nekem mind-mind egy új Párizs. Egy új felfedezni váró hely, új emberek a metrón. És persze holnap találkozom a legfontosabb emberrel a Földön.

Anya♥

harmadik

Barátok

Sok mindent jelent ez a szó. Sok érzés, sok illat, sok emlékkép, rengeteg nevetés, sírás. Ezek ők. Jönnek mennek az életünkben, mintha vonatok volnának. Segítenek átjutni egy adott pontról a másikra az életünkben, aztán történik valami, halljuk a leszállásjelző hangját és vége. Aztán megy is tovább. Mindegy miért, mennie kell, ez az ő élete is, az ő feladatai, de te mégis ottmaradsz, tudod, hogy neki köszönhetsz mindent, ami vagy, amivé váltál, ami már nem vagy. Néha egy köszönömöt sem mondhatsz nekik, van, mikor órákig búcsúztatod őket. Talán sosem találkoztál egy igazival sem.

Ha pár éve megkérdezte volna tőlem valaki, ki az én legjobb barátom, pár pillanatnyi hallgatás után rávágtam volna a választ. Szerettem volna ha a kiválasztott személy is ugyanígy gondolná, én lennék az első és legfontosabb. Most, ugyanígy tennék. Hallgatnék. Átgondolnám. Majd azt felelném, az idő.

második

A legnehezebb az egyedüllétben talán az, hogy el kell viselned önmagad. Háború ez, kegyetlen és ha tudod, hogy még nincs itt a vége, a várakozás még elviselhetetlenebb. Mert mit csinálsz, mikor nincs más rajtad kívül? Vársz. Várod az eseményt, ami majd kizökkent. Várod a személyt, a megmentőt. Várod a változást, ami majd megszépíti az időt. Várod, hogy jobb legyen. A másik lehetőség az az, hogy elkezded élvezni. Egyre jobb barátod önmagad, egyre inkább szereted sőt, nem is vágynál már másra. A háborús időkben az emberek agya átkapcsol túlélő módra. A létezésben csak a szükségest veszik észre. Ami kell, ami muszáj. Várják a békét, hogy végre vége legyen ennek a szörnyűségnek. Ha a saját háborúdat vívod, az egyetlen szükséges dolog amit észre kell vegyél, az a szeretet. Nincs nélküle magány. Ülsz és miközben vársz arra a dologra ami végre más mint eddig, a békére, a lezárásra, eszedbe jut milyen jó VELÜK. Azokkal akik szeretnek. Vagy milyen jó volt velük. Ilyenkor megjelenik a harmadik, elkerülhetetlen társ, a szomorúság. Megbánod, hogy nem mondtad ki, hogy nem hallgattad meg, hogy nem léptél, hogy nem lépett, hogy nem érezted, hogy nem érzett.

És bár elfogadod, hogy a múltban hibáztál, szinte vágysz arra az új lehetőségre, hogy bizonyíthasd, benned él a szeretet. Meg tudod csinálni! Légy a szeretet, ami hiányzik az életedből!

Sokszor hallom kisababás anyukáktól, "De jó lenne egy kis magány!" és mikor eljön az az idő, leülhetnek a TV elé felpolcolt lábakkal, és csakis az övék a nagy tál popcorn...észreveszik, hogy hiányzik valami. A duruzsolás, a maszatos kezek, a popcorn az új IKEA-s hosszúszálú szőnyegben, a miértek tömkelege és az önfeledt kacagás nélkül talán már nem is olyan izgalmas az adás. Már nem is annyira akarjuk hallani a műsorvezetőt, már nincs is benne semmi érdekes hiszen nincs itt veled Ő! 

"Jaj de hiányzik! De jó lenne, ha itt lenne!"

Ezért, ha másért nem is, de ezért az egy érzésért legyünk egyedül! Ilyenkor észrevehető ami a mindennapokban észrevehetetlen... a szeretet!

 

első

Sokat gondolkodtam azon, mennyit szabad elmondani egy ilyen blogban. Mi az ami már túl sok, mi az ami kevés...Nem szeretnék népszerű lenni. Amiket itt olvastok majd, mind mind érzések amik már nem fértek el bennem. Leginkább azért gépelek most itt vadul, hogy lenyugodjon a lelkem, neki is szüksége van pihenésre, s kicsit marad is, ha nem bánjátok a szavakban, mondatokban még egy darabig.