Virrasztás
A pillanat, mikor már tudod, ez az éjszaka nem tartozik majd életed legpihentetőbb alvós éjszakáihoz. Ülsz, fekszel, tornázol, visszafekszel, ránézel az órára, jézusom, számolsz százig, visszatartod a levegőt, iszol valamit, megnézed az órát megint. Semmi. Hát így állunk. Én és a gondolataim, kettecskén a sötét szobában.
Miután rákerestem arra, mi az az inszomnia, mik a tünetek és hogy mi az a micella, mert hogy napközben eszembe jutott, csak hát valamiért azóta se hagy nyugodni, rájöttem, hogy ez nem inszomnia. Nem is a micella, és az abból készült arclemosóm az, ami igazán izgalmas és nem hagy aludni. Előttem az élet, és ez valamiért egészen különlegessé teszi ezt az éjszakát. Vagyis hajnalt. (Jézusom!!!!)
Eszembe jut minden egyes családtagom, vajon miről álmodhatnak most ők, és miről álmodoztak az ilyesmi éjszakákon régen. Anyukám biztos elképzelte a nagy Őt, a karrierje csúcspontját, mikor mindenki őt ünnepli majd. Elképzelte a legszebb otthont, amit majd megteremt nekünk, és a jövő heti menüt is, ami valamiért a mi családunkban fontosabb és meghatározóbb kérdés a globális felmelegedésnél vagy annál, hogy éppen ki, mikor, kihez ment férjhez. Azt mondják hasonlítunk egymásra. Sokszor érzem én is így, de ha nem is ez a valóság én teljes bizonyossággal állítom, (és nem a 2 anya nélkül eltöltött borzalmas hónap mondatja ezt velem), hogy én vagyok a legszerencsésebb lány a világon, miatta.
1 éve ilyenkor már Párizzsal telt szívvel izgultam az utolsó évem miatt a gimnáziumban. Párizs feltöltött, én voltam maga az élet. A legemlékezetesebb dolgok a metróban történtek. Pedig csak egy féle dolgot láttam. Embereket.
A legkülönfélébbeket, a legijesztőbbeket, a legszebbeket, inspirálóakat, elszomorítóakat. Mindenkiből csíptem gondolatban egy kis darabot és mikor a hazafelé tartó repülőn kinéztem az ablakon, én voltam Párizs. Mindenkiből és mindenből vittem haza. Az ő álmaik, már az enyémek is voltak.
Ezzel magyarázom az álmatlanságom. Túl sok álom maradt még amiről ébren álmodozni lehet csupán, és túl sok gondolat ami nem hagy elaludni.
A jövő, a még el nem érkezett napok, órák, percek, nekem mind-mind egy új Párizs. Egy új felfedezni váró hely, új emberek a metrón. És persze holnap találkozom a legfontosabb emberrel a Földön.
Anya♥
A pillanat, mikor már tudod, ez az éjszaka nem tartozik majd életed legpihentetőbb alvós éjszakáihoz. Ülsz, fekszel, tornázol, visszafekszel, ránézel az órára, jézusom, számolsz százig, visszatartod a levegőt, iszol valamit, megnézed az órát megint. Semmi. Hát így állunk. Én és a gondolataim, kettecskén a sötét szobában.
Miután rákerestem arra, mi az az inszomnia, mik a tünetek és hogy mi az a micella, mert hogy napközben eszembe jutott, csak hát valamiért azóta se hagy nyugodni, rájöttem, hogy ez nem inszomnia. Nem is a micella, és az abból készült arclemosóm az, ami igazán izgalmas és nem hagy aludni. Előttem az élet, és ez valamiért egészen különlegessé teszi ezt az éjszakát. Vagyis hajnalt. (Jézusom!!!!)
Eszembe jut minden egyes családtagom, vajon miről álmodhatnak most ők, és miről álmodoztak az ilyesmi éjszakákon régen. Anyukám biztos elképzelte a nagy Őt, a karrierje csúcspontját, mikor mindenki őt ünnepli majd. Elképzelte a legszebb otthont, amit majd megteremt nekünk, és a jövő heti menüt is, ami valamiért a mi családunkban fontosabb és meghatározóbb kérdés a globális felmelegedésnél vagy annál, hogy éppen ki, mikor, kihez ment férjhez. Azt mondják hasonlítunk egymásra. Sokszor érzem én is így, de ha nem is ez a valóság én teljes bizonyossággal állítom, (és nem a 2 anya nélkül eltöltött borzalmas hónap mondatja ezt velem), hogy én vagyok a legszerencsésebb lány a világon, miatta.
1 éve ilyenkor már Párizzsal telt szívvel izgultam az utolsó évem miatt a gimnáziumban. Párizs feltöltött, én voltam maga az élet. A legemlékezetesebb dolgok a metróban történtek. Pedig csak egy féle dolgot láttam. Embereket.
A legkülönfélébbeket, a legijesztőbbeket, a legszebbeket, inspirálóakat, elszomorítóakat. Mindenkiből csíptem gondolatban egy kis darabot és mikor a hazafelé tartó repülőn kinéztem az ablakon, én voltam Párizs. Mindenkiből és mindenből vittem haza. Az ő álmaik, már az enyémek is voltak.
Ezzel magyarázom az álmatlanságom. Túl sok álom maradt még amiről ébren álmodozni lehet csupán, és túl sok gondolat ami nem hagy elaludni.
A jövő, a még el nem érkezett napok, órák, percek, nekem mind-mind egy új Párizs. Egy új felfedezni váró hely, új emberek a metrón. És persze holnap találkozom a legfontosabb emberrel a Földön.
Anya♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése